VEGA
ELEKTRONIKUS
AMATŐRCSILLAGÁSZATI LAP
VEGA 69. (XIV. évf. 3. szám) – 2004. november 8.
Egy augusztusi perseida tűzgömb Japánból. Balra fent a
Cas, középen a Per. A kép alján, a fák között az Aur kel.
TARTALOM:
Tábori beszámoló /Bedő Veronika/
A C/2001 Q4 (NEAT) üstökös megfigyelése
/Puskás Ferenc/
Detre László (1906-1974) /Csizmadia Szilárd/
Észlelőhelyek Zala megyében /Csizmadia Ákos/
Olvasnivalók innen-onnan /Csizmadia Ákos/
Galaxis szuperhalmazok /Csizmadia Szilárd/
Látómező
CSIZMADIA ÁKOS
A VCSE ünnepi közgyűlése
Csizmadia
Szilárd, a Vega Csillagászati Egyesület elnöke 2004. augusztus 10-én,
Pusztaszentlászlón megnyitotta az Egyesület alapításának 10. évfordulója
alkalmából összehívott ünnepi közgyűlést.
Érdekes leírni egy olyan mondatot, amely önmagában nagyon
száraz, miközben valahogy mégis felemelő. A közgyűlés is ilyen volt: ünnepi, de
az egyesületi mindennapok folyásába illeszkedett. Egy tábor keretében került rá
sor, amelyeket már ’93 óta rendezünk, és a közgyűlés után is ment tovább az
élet. Sőt, mintha tíz év alatt mi sem változott volna. A mostani közgyűlés
ugyanúgy egy fa alatt zajlott, mint akkor, tíz évvel ezelőtt Kehidakustányban.
Most azonban többen voltunk, mint 1994-ben, a fa alatt ülők között pedig többen
voltak azok, akik Kehidán nem voltak ott. Sok hiányzó volt az alapítók közül, s
azoknak, akik részt vettek a kehidai alapító ülésen is, és ott voltak most is,
kicsit talán furcsa volt belegondolniuk a társaság cserélődésébe. Akik pedig
nem voltak ott az alapításnál, azoknak tán az volt a furcsa, hogy valami
olyasmire emlékeztünk most, aminek ők akkor nem voltak részesei. S épp ez volt
az, ami indokolta, hogy egy közgyűlés erejéig megálljunk egy pillanatra: hogy
azok, akik alapították, lássák, érdemes volt a VCSE-t létrehozni, akik pedig
később csatlakoztak, érezzék, volt valami előttük is, és ez bizalmat adhat
arra, hogy lesznek újabb csatlakozók is.
Szóval, Csizmadia Szilárd, a Vega Csillagászati Egyesület
elnöke 2004. augusztus 10-én, Pusztaszentlászlón megnyitotta az Egyesület
alapításának 10. évfordulója alkalmából összehívott ünnepi közgyűlést. Az elnök
megnyitó beszédében áttekintette az Egyesület és a csillagászat fejlődését az
elmúlt 10 esztendőben, majd Csizmadia Ákos titkár fogta át ugyanezt az
időszakot, az emberiség történelmét és az égbolt látványos eseményeit
felvázolva. Majd Bánfalvi Péter beszélt a zalaegerszegi amatőrcsillagászat
múltjáról, és kapott természetesen sok kérdést a jelenlévő, a korszakot meg nem
élt ifjabbaktól. Az első két beszéd a mi tíz évünkről szólt – a harmadik pedig
a még mélyebb gyökereinkről.
Nem tudom, hogy az egyesületek életének tíz esztendeje
mennyi lenne emberélet-évben: van-e itt is valami hasonló szorzószám, mint pl.
a kutyáknál, ahol egy kutyaév hét emberévnek felel meg (azaz egy tízéves kutya
olyan idős lenne, mint egy hetvenéves ember). Mindenesetre úgy érzem, a mi
egyesületünk fiatal. Nem tíz éves gyermek már (szóval, csak kell lennie
valamilyen szorzószámnak…), hanem érett, erős ifjú. Aki előtt még hosszú élet
áll – lehet, sejtjei, tagjai néha cserélődnek, megfogynak, vagy éppen híznak,
gyarapodnak, de attól még önmaga marad.
Tábori beszámoló
BEDŐ VERONIKA
Idén, 2004-ben, augusztus 8-15. között rendeztük a VEGA’04 Zalai Amatőrcsillagász Megfigyelőtábort Pusztaszentlászlón. Több mint 20 résztvevővel. Ez a szám talán azért tűnhet nagynak, mert köztük voltak néhányan, akik csak a tábor elejére jöttek, voltak, akik meg a végére, vagy éppen a 10-ei ünnepi közgyűlés alkalmával látogatták meg a táborozókat. Egyszóval sok lelkes amatőr gyűlt össze ezen a nyáron is és érezték jól magukat idén is, úgy, mint tavaly vagy tavalyelőtt, vagy… hát igen azelőttről már nincsenek személyes tapasztalataim, de a sztorikból ítélve… mindig jók lehettek a VEGA táborok.
Persze, nemcsak jól éreztük magunkat. Rengeteget észleltünk vizuálisan meteort, és távcsővel különböző mélyég objektumokat. Valójában a tábor fő célja a Perseida meteorraj maximumának megfigyelése volt. Így a hét éjszakából, öt és felet észleltek végig a legaktívabb meteorozók, s ez az, amiért a legtöbb dokumentáció és eredmény ezen a téren született. Az első éjszakákon még készültek pályarajzok is, de a kitörés idején „csak” a meteorok ötpercenkénti összeírása történt. Így számoltunk meg 1047 hullócsillagot néhány óra alatt, melyek legnagyobb részének radiánsa a Perseus csillagkép közelében volt található.
Meg kell hagyni, a Swift-Tuttle üstökös rendesen kitett magáért, s hagyott maga után olyan méretű darabokat is, melyek a légkörbe jutva és végigszáguldva az augusztusi égen felejthetetlen élménnyel szolgáltak. Bevilágították a tájat és némelyik nyomát 30-40 másodpercen át láttuk.
Zelkó Zoli fotografikus megfigyeléseket végzett, már amikor senki nem gyalogolt végig a hosszú expozíciós időre állított kamerájának látómezején.
A legkevésbé összeszedett a távcsöves csoport munkája volt. Saját magunk gyönyörködtetésére természetesen több mélyég objektumot is felkerestünk, de ezekből kevés dokumentált adat maradt. Leginkább csak egymás után nézegettük a ködöket, galaxisokat és gömbhalmazokat, mint valami diafilmet… Persze voltak igazán tiszteletreméltóan aktívak közöttünk is, mint Győrffy Ákos, aki 20cm-s teleszkópjával — sok más mellett — többször is látómezejébe fogta az NGC 2403 jelű extragalaxisban levő szupernóvát, az SN 2004dj-t. A legtöbb megfigyelt objektumról leírást is készített.
Nappalaink sem múltak el csillagászat nélkül. Több előadást is hallottunk ebben a témában. Csak az éjszakázások miatt néha picit nehéz volt mind az előadók, mind pedig a hallgatók dolga.
Egészen jó focicsapat jött össze az egyesület tagjaiból. A helyieket először 2:1-re verték, aztán a visszavágón is csak döntetlen (1:1) eredményt tudtak a szentlászlóiak beállítani csapatunk ellen…
Utolsó nap Söjtörre kirándultunk, meglátogattuk Deák Ferenc szülőházát. Este tábortűznél vacsoráztunk, ahogyan a tábor első estéjén. Aznap sötétedés után is felhős maradt az ég, ezért nem mentünk már fel az észlelőhelyünkre. Egy kisebb csoport a kert végéből állt neki meteort észlelni, páran távcsöveztek. A többiek csak beszélgettek, vagy pihentek.
Végül a hazainduláskor egymástól, leginkább ezekkel a szavakkal búcsúztunk el: „Ugye te is ott leszel a következő táborban?”
A tábor résztvevői:
Bedő Veronika, Bödör Emese, Czakó Judit, Csarnai Noémi, Csizmadia Ákos,
Csizmadia Szilárd, Csizmadia Tamás, Fitos Márk, Fitos Márk, Fitos Péter, Gálicz
Eszter, Görgics Krisztina, Győrffy
Ákos, Győrffy Örs, Henczi Zoltán,
Ivanics Ferenc, Nagy Viktor, Nagy Zsófia, Pulai Gábor, Simonkay Piroska, Srágli
Attila,
Szám Dorottya, Szente Hajnalka, Zelkó Zoltán.
A tábor távcsövei: 200/1500-as Dobson (Győrffy Ákos), 150/750-es Newton (Nagy Zsófia), 120/900 Newton (VCSE), 90/1000-es Vixen gyártmányú lencsés távcső (Pulai Gábor), 90/1000-es Vixen gyártmányú lencsés távcső (MCSE), 70/900-as lencsés távcső (VCSE), 60/700-as lencsés távcsövek (Csizmadia Tamás, Fitos Péter, Henczi Zoltán, Bedő Veronika), zárójelben a tulajdonosk nevei.
A
C/2001 Q4 (NEAT) üstökös megfigyelése
PUSKÁS FERENC
Észlelés helye: Szarvas.
Észlelés dátuma: 2004. 05. 09 – 07. 03-ig
Távcső: 10x30M
2004.
05. 09. 19:50 UT, 10x30M
Kb. 0.5 fok kómája és 3 fok csóvája van ennek
a szép üstökösnek.. A CMi alatt van, és emelkedik felfelé. Kerek a feje és
enyhén szétterülő csóvája van.
2004.
05. 10. 20:00 UT, 10x30M
4 fok
csóvája van az üstökösnek. Távcsővel 18 perc alatt néztem, hogy elmozdult egy
csillaghoz képest. Kerek kóma, enyhén szétterülő csóvája van. A CMi-tól keletre
van.
2004. 05. 11. 20:10 UT, 10x30M
4 fok csóvája van. A CMi-tól északkeletre látszik. Kissé elnyúlt a
kómája.
2004. 05. 13. 19:50 UT, sz.
sz.
Elnyúlt homályos folt. Már halványodik. Az
Alfa CMi és az M44 között van, az M44-től nézve az út 1/3-ánál.
2004. 05. 14. 20:20 UT, sz.
sz.
Az M44 mellett (alatta) van. Szabad szemmel
0,5 fok koma és 0,5 fok csóvája látszik.
2004. 05. 16. 20: 00 UT, sz. sz.
Jól látszik a kóma és egy halvány csóva.
2004. 05. 17. 20: 00 UT, sz.
sz.
A kóma alakja kerek, a csóva enyhén összetartó
és halvány.
2004. 05. 21. 20: 30 UT, sz. sz.
Még mindig feltűnő és szép üstökös!
Észak-Görögországból Asprovalta faluból többen is néztük. Kis kómája és kis
csóvája volt.
2004. 05. 24. 22: 00 UT, sz. sz.
Halványodó folt az UMA-ban.
2004. 05. 31. 20: 00 UT
Az UMA lábai között van. Homályos, GH-szerű
folt gyengén látszó csóvafélével. A hold zavar. Még most is feltűnő.
2004. 06. 08.
A 31 UMa mellett van. Kb. 0,5 mg-val
halványabb nála. A kóma kissé elnyúlt alakú.
2004. 06. 11,837 UT
Homályos elnyúlt folt a 31 UMa felett.
2004. 06. 14. 86 UT
Homályos, egyre halványodó folt. A 31 UMa
felett van. Kerek. Szele fokozatosan olvad a háttérbe. Csóva már nem látszik.
2004. 06. 15,88 UT
Homályos kerek folt. A széle fokozatosan
olvad a háttérbe. Közepe csillagszerű. Egyre halványabb.
2004. 06. 16,85 UT
Homályos, majdnem csillagszerű maggal bíró
folt. A 31 UMa felette van, kerek, mozgása látszólag egyre lassul.
2004. 06. 17,853 UT
Halvány kerek folt az UMa-ban, közepe fényes.
2004. 06. 19,92 UT
Halványodó kerek folt. Szinte teljesen
csillagszerű lett. Észak-kelet felé halad.
2004. 06. 21,84 UT
Egyre csillagszerűbb látvány. Halványodik,
lassul a mozgása. Kb. az Alfa UMA fele tart.
2004. 06. 25,85 UT
Halványodik, a közepe egészen csillagszerű.
2004. 07. 03,84 UT
Halvány, teljesen csillagszerű folt a Béta
UMa mellett.
Detre
László (1906-1974)
CSIZMADIA SZILÁRD
Két év múlva ünnepeljük Detre László, az egyik vagy éppenséggel a legnagyobb magyar csillagász születésének 100. évfordulóját. Rövid írásommal szeretném a magyarországi csillagászattörténészek figyelmét felhívni arra, hogy Detre Lászlóról nem jelent meg eddig önálló bibliográfia vagy monográfia, rövid nekrológja pedig csak 1985-ben látott napvilágot a Csillagászati Évkönyvben – halála után 11 évvel (Marik 1985). A tudomány és közte a csillagászat hazai barátainak, amatőrjeinek köztudatában alig él Detre László emléke – a 100. évfordulóig rendelkezésre álló idő még elegendő arra, hogy a hazai csillagászattörténeti kutatások is megfelelő emléket állítsanak neki.
Detre László Szombathelyen
született, 1906. április 19-én. Eredeti neve Dunst László volt (kiadott doktori
értekezésén a Ladislaus Dunst név szerepelt), de állítólag felesége, az
ugyancsak neves csillagász Balázs Júlia nem volt hajlandó „Dunstné” lenni – így
magyarosított Dunst Detrére. A budapesti tudományegyetemen (a mai ELTE, SOTE és
Pázmány Péter Katolikus Egyetem közös elődje) tanult, 23 évesen, 1929-ben vált
a Magyar Állami Konkoly-Alapítványú Sváb-hegyi Asztrofizikai Obszervatórium
asszisztensévé (ennek az intézménynek a neve ma MTA Konkoly Thege Miklós
Csillagászati Kutatóintézet (MTA KTM CSKI)– a többszöri névváltoztatáson
átesett csillagvizsgálót angolul mindvégig az egyszerűen megjegyezhető Konkoly
Observatory-nak hívták és hívják…). Közben Németországba ment doktorálni –
többek közt Albert Einstein és Max Planck is tanárai voltak -, doktori
értekezése sztellárasztronómiai témájú volt (a sztellárasztronómia a
csillagoknak a Tejútrendszerben való eloszlásával foglalkozik). A Konkoly
Obszervatórium kiadványának, a Communications
from Konkoly Observatory (Mitteilungen der Sternwarte Budapest) első
köteteként jelent meg ez az értekezése 1929-ben. (A kiadványsorozatnak azóta
100-nál több kötete jelent meg, mindegyik letölthető a www.konkoly.hu
weblapról.)
Hazatérése után
változócsillagokkal kezdett el foglalkozni. Az MTA KTM CSKI munkatársaitól
hallottam, hogy ennek talán köze volt a Budapesten 1930-ban tartott nemzetközi
csillagászati kongresszusnak. Ebben az évben a német Astronomische Gesellschaft
(AG) Budapesten tartotta közgyűlését, amelyen részt vett az angol Arthur
Eddington is. Eddington oly’ sok minden mellett foglalkozott a csillagok belső
szerkezetével és stabilitásával is: ez utóbbi kérdéskör tanulmányozása során
magas szintre fejlesztette a csillagok pulzációelméletét, és már gondolkodott
azon, hogy a pulzáló változócsillagok periódusváltozásaiból ki lehetne mutatni
a csillagok fejlődését. Eddington eredményei szerint ugyanis a pulzáló
változócsillagok periódusidejének és a csillag átlagsűrűsége gyökének szorzata
állandó (Pr1/2 = állandó).
Eddington a csillagok sugarának időbeli változását gyanította (egyébként
helyesen), ami a csillag térfogatának változását is eredményezi. Mivel a
csillag tömege állandó (a csillagszél jelenségét akkoriban még nem ismerték), a
térfogat változása miatt az átlagsűrűség változik - Eddington fentebbi híres
pulzációs egyenlete következtében azonban a periódus is változni fog. A
periódus viszont könnyen és rendkívüli pontossággal megfigyelhető jelenség:
nincs a csillagászatban még egy asztrofizikai jellegű mennyiség, amit olyan
pontossággal mérhetnénk, mint a periódust. Valószínűsíthető, de nem
bizonyítható ma már, hogy a sváb-hegyi csillagda vezetői és Eddington
Budapesten beszélgettek erről a kérdéskörről. Az azonban bizonyos, hogy az AG
kongresszus után szinte azonnal megkezdődtek Budapesten egyes pulzáló
változócsillagok periódusának és periódusváltozásainak vizsgálatai, amelyeket
Detre László vezetett.
Még ma is, de abban az időben meg különösen nagyon is korszerű csillagászati téma volt ez a kérdéskör. Az 1930-as években még csak spekuláltak a csillagok belső szerkezetéről, a téma vezető tudósai Eddington, Chandrasekhar és Russell voltak. Az 1930-as évek legelején még nem tudták, mi fán terem a csillagok óriási mértékű energiatermelése – Eddington 1926-ban megjelent tudománynépszerűsítő könyvében, „A természettudomány új útjai”-ban még csak spekulált a hidrogénfúzióról, mint lehetséges energiaforrásról. Bethe, Gamow és a magyar Teller Ede csak 1936-ban és utána mutatták meg, hogy a szén-nitrogén-oxigén és a proton-proton ciklusban végbemenő termonukleáris magfúzió fedezi a csillagok energiatermelését, a részletes számításokat pedig csak az 1960-as években végezték el Fowler vezetésével – a megfigyelési bizonyítékot (napneutrínók érkezése a Napból) pedig csak az 1970-es évek elején szolgáltatta a Davis-kísérlet! Az első csillagfejlődési számítások az 1940-es években jelentek meg – ekkora már több, mint évtizedes megfigyelési anyag halmozódott fel a sváb-hegyi csillagvizsgálóban erről a témáról Detre László és Balázs Júlia vezetésével. Hennyey vezetésével 1950 után jelentek meg azok a matematikai módszerek, amelyek alkalmasnak bizonyultak a csillagfejlődési számítások keresztülvitelére – ekkora már nagyon híresek voltak a budapesti megfigyelők és megfigyeléseik. Icko Iben csak az 1960-as évek végére számolta ki az első megbízható csillagfejlődési útvonalakat – Detre Lászlót pedig 1970-ben a Nemzetközi Csillagászati Unió Változócsillag Komissziója elnökének választották. (Mellesleg a csillagok fejlődése ma sem kielégítően megértett kérdés, de ez egy másik cikk témája kell, hogy legyen.)
Detréék a csillagfejlődés kimutatásához az ún. RR Lyrae típusú csillagokat választották. Ezek fényesek (abszolút fényességük +0,5 magnitúdó), pulzációs periódusidejük rövid (tipikusan fél nap), amplitúdójuk nagy (mintegy fél magnitúdó, de ennél kisebbek is előfordulnak). A gyors periódus nemcsak azzal a reménnyel kecsegtetett, hogy a periódusváltozás hamarább kimutatható, de a Közép-Európai időjárási viszonyok mellett célszerűbb is rövidebb periódusidejű célpontokat választani. Akkoriban a megfigyelésekhez rendelkezésre állt Konkoly Thege Miklós három régi távcsöve (19, 20 és 25 cm-es távcsövek), valamint az 1926-ban felállított új, 60 cm-es Newton-reflektor (ne feledjük, akkoriban 250 cm átmérőjű volt a világ legnagyobb távcsöve!). A 60 cm-es távcsövön fotografikus munka folyt, de csak miután a távcső óragépét rendbe hozták – erre jó néhány évet kellett várni. A távcsőidő egy részét a változócsillagok kutatása elől elvitte – az egyébként sikeres és fontos – kisbolygó-kutatási program. A többi távcsövön – ha használták – vizuális megfigyelések folytak, Detre pl. egy ékfotométerrel, vizuálisan végezte kezdetben éveken keresztül a megfigyeléseit. Ez is azt mutatja, hogy a körülményekre nem lehet mindig mindent fogni, nehéz időkben, világszínvonalú eszközök nélkül is lehet világszínvonalú munkát folytatni. Detre azonban azt is felismerte, hogy ez a végtelenségig nem folytatható így, egy idő után a világ és Magyarország között a különbség már áthidalhatatlan lesz – neki köszönhető az MTA KTM CSKI piszkéstetői megfigyelőállomásának felépítése, felszerelése is (ne feledjük, a piszkéstetői Schmidt-teleszkóp még ma is a világ 10. legnagyobb ilyen rendszerű távcsöve!). Az első eredmények néhány addig ismeretlen típusú változócsillag típusának és periódusidejének megállapítását hozták eredményül, sőt néhány RR Lyrae-nek gondolt változóról megmutatták, hogy valójában más típusú. Jó néhány ezek közül fedési változócsillagnak bizonyult: Detréék észleléseikből kiszámították a fedési kettőscsillagok adatait (pályahajlás, sugárarányok, luminozitásarányok, stb.). Munkájuknak ezeket a mellékeredményeit is lelkiismeretesen végigszámolták és az Astronomische Nachrichten-ben illetve a fentebb már említett Mitteilungen sorozatban folyamatosan publikálták. Ezek az eredmények külföldön tudatosították, hogy Magyarországon nemcsak csillagvizsgáló van, de folyamatos munka is, bár az igazi ismertséget és elismertséget nem ezek a munkák hozták meg Detréék számára.
Az MTA KTM CSKI 0,9 m-es Schmidt-távcsöve
Nemsokára megjelent az első tanulmány is a Mitteilungen sorozatban az AR Herculis RR Lyr-típusú pulzáló változócsillagról. Hosszú évek fotografikus megfigyeléseivel nemcsak a csillag periódusváltozását mutatta ki Detre László, de azt is, hogy a csillag fénygörbéje néhányszor tíz napos periódusidővel változik. A jelenséget Detre Blazskó-effektusnak nevezte el, mert egy orosz csillagász több, mint 30 évvel azelőtt már utalt hasonlóra – bár igazságosabb lett volna Detre-Blazsko - effektusnak nevezni a jelenséget. Az évtized végéig több, hasonló periódusidővel fénygörbe-változást mutató RR Lyr-csillagot fedezett fel Detre László. A jelenség teljességgel váratlanul érte az akkori csillagászati társadalmat – különösen az, hogy Detréék megmutatták azt is, hogy az effektus kimutatható külföldi csillagvizsgálókban készített megfigyelésekből is, de az ottani kollégák nem vették észre a jelenséget!
Időközben, a II. világháború után Magyarország végre tagja lett az IAU-nak (International Astronomical Union, Nemzetközi Csillagászati Unió), ezt jórészt Detre kezdeményezésének és szervezésének köszönhetjük. 1948-ban Shapley-től kapott egy fotoelektromos fotométer építéséhez szükséges fotoelektron-sokszorozó csövet ajándékba Detre – ezt a zürichi IAU Közgyűlésről hazatérve mellényzakója zsebében csempészte be Magyarországra. Nemsokára megépült a fotométer, az 1950-es évek elejétől vezette be a hazai csillagászati méréstechnikába Detre ezt a nagyon precíz fényességmérést lehetővé tevő eljárást. A fénygörbék pontossága javult – és az RR Lyrae-csillagok vizsgálata folytatódott.
Többen úgy vélik – e mendemondákat a csillagászattörténeti kutatásoknak megfelelően dokumentálniuk kell majd még! -, hogy Detre László személyes ambíciói kiélésére kitúrta Lassovszky Károlyt a csillagvizsgáló éléről, és nem túlságosan etikus magatartásával érte el, hogy 1943-ban kinevezzék a csillagvizsgáló igazgatójává. Ezt a tisztséget haláláig, 1974-ig töltötte be. (Érdemes felfigyelni, hogy a Horthy-korszaktól kezdve a közép-Kádár korszakig folyamatosan igazgató lehetett és volt!) A vezetése alatt álló intézetből személyi okok miatt kivált a napfizikai osztály 1950-ben, ebből lett a Debreceni Napfizikai Obszervatóriumű. Jóval Detre halála után a Debreceni Napfizikai Obszervatóriumot visszacsatolták az MTA KTM CSKI-hoz, ma ismét annak részeként működik.
Amatőrcsillagászok számára külön is érdekes a Detre-Kulin konfliktus (ha ilyen valóban volt). Ponori Thewrewk Aurél egy visszaemlékezésében nem felejti el megemlíteni, hogy Detre László levelet intézet a Magyar Csillagászati Egyesület 1946-os alakuló közgyűléséhez, amelyben a tervezett egyesület megalakítását feleslegesnek ítélte és közölte, hogy a nagyközönség továbbra is, mint addig, ingyenesen látogathatja a vezetése alatt álló sváb-hegyi csillagvizsgálót és távcsöves bemutatókon vehet részt, illetőleg csillagászati kérdésire választ kaphat. Tény, hogy a kora 1940-es években volt, amikor 4000 látogatónál is többen keresték fel a sváb-hegyi csillagdát távcsövezés céljából, noha akkor még a város szélén, nagy kényelmetlenséggel járó utazás után volt elérhető a csillagvizsgáló (ráadásul késő este), és háborús idők is jártak. (Az akkoriak munkaszorgalmára egyébként jellemző, hogy egyszer kezemben foghattam egy olyan lemezt, amit 1944. november 25-én exponáltak a 60 cm-es távcsővel - Budapest bombázása idején, amikor a szovjet csapatok már majdnem körülzárták Budapestet és alig volt élelem, a nyilas terror pedig tombolt a fővárosban!) Sajnos, ez a szép hagyomány megszakadt, csak 2000 után újították fel, hogy a csillagvizsgáló távcsöveibe bele lehet nézni – egyelőre azonban csak a májusi és novemberi 2-2 nyílt napon, máskor nem. Az is tény, hogy 1947-ben Detre László egyszeri 5000.- Ft kölcsönzési díj ellenében korlátlan időtartamra az addigra megalakult és szervezetét kiépített Magyar Csillagászati Egyesületnek kölcsönadta az obszervatórium 20 cm-es, 302 cm fókusztávolságú Heyde-refraktorát (ami eredetileg még Konkoly Thege Miklósé volt), és azzal a bemutatások el is kezdődtek az MCSE által épített és fenntartott budapesti, Gellért-hegyen található Uránia Bemutató Csillagvizsgálóban. (1949-ben a kommunista hatalom az MCSE-t – nem fizikai – erőszakkal feloszlatásra kényszerítette, az Uránia Csillagvizsgálót a Heyde-távcsővel együtt a Tudományos Ismeretterjesztő Társulat tulajdonába juttatta. E szomorú változások ellenére azonban a távcső akkor és azóta folyamatosan, mind a mai napig a nagyközönség céljait szolgálja, és csekély belépti díj ellenében a csillagvilágot bárki megtekintheti vele.) Detrét egyébként az amatőrcsillagászok 1964-ben a Csillagászat Baráti Köre elnökévé választották (az a mai napig kétséges, egy ilyen választásnak akkoriban mi volt a jelentősége, tény azonban, hogy Detre lelkiismeretesen ellátta elnöki feladatait és szabadidejének megfelelően részt vett az ismeretterjesztésben is). Detre támogatta az amatőrcsillagászokat, nem nézte rossz szemmel őket, erre példa a bajai amatőrcsillagászokkal folytatott levelezésének sok részlete (közreadta Hegedűs Tibor „Csillagászat Baján” c. könyvében).
Detre Lászlót 1955-ben a
Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1973-ban rendes tagjának választották.
(Azóta sem volt csillagász tagja az MTA-nak!) 1967 és 1970 között az IAU
Változócsillag Komissziójának alelnöke, 1970 és 1973 között elnöke volt. Az IAU
1961-es, az USA-beli Berkely-ben tartott Közgyűlésén elhatározták, hogy a
változócsillagokkal kapcsolatos kommunikáció jobb elősegítése céljából egy új
kiadványt adnak Information Bulletin on
Variable Stars (IBVS) címmel, és a kiadás, valamint szerkesztés jogát a Detre
László vezette MTA Csillagvizsgáló Intézetre (akkoriban így hívták az MTA KTM
CSKI-t) bízzák. Az első szám még abban az évben megjelent. Mára már 5500-nál is
több száma jelent meg az IBVS-nek és mind a mai napig Intézetünkben, magyar
szerkesztők alatt jelenik meg. (Jelenlegi szerkesztői Oláh Katalin és Jurcsik
Johanna, a korábbi években Detrén kívül Szabados László és Szeidl Béla volt még
szerkesztő.) Mindez Detre személyes elismerése volt, a változócsillagászatban
betöltött vezető szerepét nyugtázták ezzel külföldi kollégái. 1964-1968 között
az ELTE Csillagászati Tanszékének vezetője volt, de ezután is haláláig
tanított. Ő szervezte meg, hogy hazánkban lehessen csillagász szakos diplomát
kapni (azelőtt a csillagászok matematika-fizika szakos tanári diplomát kaptak,
később fizikus diplomával a kezükben lettek csillagászok). Mindezt annak
tükrében kell értékelnünk, hogy tanszékvezető működése kezdetéig az országban
nem volt elegendő számú jól képzett, magas tudományos színvonalon álló
csillagász az országban, nagyobb részük 1956-ban emigrált, a többiek pedig
hiába voltak kiváló tudósok, nem voltak elegen. Létszámukat feltétlenül
bővíteni kellett. (Abban az időben 10 csillagász volt Magyarországon! Detrének
sikerült ezt a létszámot mintegy 40-re emelnie – ez annak a fényében tűnik igen
jó eredménynek, hogy utódai is csak 55-60 csillagászra tudták emelni ezt a
létszámot mára Magyarországon, ami GDP-nket és lélekszámunkat tekintve
nemzetközi összehasonlításban nézve elkeserítően siralmasan kevés.)
Időközben még két jelentős tudományos eredményt elért. Az egyik az volt, hogy az 1950-es években kimutatta és az 1960-as években továbbfejlesztette elképzelését, hogy az RR Lyrae-csillagok periódusváltozását véletlenszerű tényezők alakítják, így a csillagfejlődés igazolására nem alkalmas periódusváltozásokról van szó. Ez óriási eredmény volt – a megfigyelhető csillagfejlődés kimutatására később került sor (közvetlen bizonyíték pedig még ma is csak a P Cygni esetében van! (Patkós, xxxx)), ugyanakkor nagyon nagy ösztönzést adott azoknak a munkáknak, amelyek a csillagok belsejében végbemenő nukleáris, hidrodinamikai és más fizikai folyamatokat kutatták elméletileg.
A másik eredmény felesége, Balázs Júlia ugyancsak az 1950-es években publikált elképzelése igazolásához kapcsolódik. Balázs Júlia ugyanis felvetette, hogy az RR Lyrae típusú csillagok periódikus fénygörbe-változása (az előbb említett Blazskó-effektus) a csillagok tengelyforgásával kapcsolatos, a Blazskó-effektus periódusideje pedig megegyezik a csillag tengelyforgási idejével. Ha a csillag mágneses tengelye nem esik egybe a forgási tengellyel (ez az ún. ferde rotátor hipotézis), akkor ennek következtében a mágneses tengely imbolyog, és a távoli megfigyelő által észlelhető fénygörbe-változásokat okoz a csillag fotoszférájában uralkodó viszonyokra gyakorolt hatásával. Bár ezt az elképzelést ma még néhányan vitatják, az elképzelést részletesen is kidolgozták. Ha a ferde rotátor hipotézis igaz (márpedig igen elfogadott az elképzelés a csillagászok között), akkor a Blazskó-effektusban ugrásokat kell megfigyelnünk, amelyeket a csillag mágneses tengelyének átfordulása okoz. (Hasonló átfordulást (polaritásváltást) maga a Nap is mutat, hiszen átlagosan minden 11 évben megfordul a Nap mágneses tengelye; érdemes emlékeztetni, hogy szabálytalan időközönként, átlagosan néhány millió évente a Föld mágneses tengelye is megfordul). Az 1970-es évek elejére munkatársával, Szeidl Bélával kimutatta, hogy magának az RR Lyrae-nek az egyik periódusideje a Napnál is megfigyelhető mágneses periódusnak felel meg. Az RR Lyrae-n a mágneses tengely 4 évente fordul meg eredményeik szerint. Először tehát magyar csillagászoknak sikerült egy másik csillagon mágneses ciklust kimutatni!
Detre kiváló és szorgalmas megfigyelő volt – talán ezt a tulajdonságát kellett volna leginkább kiemelnem. Tudta, hogy a magyar csillagászat fejlesztése érdekében magashegyi, jól felszerelt intézetre van szüksége nemzetünknek. Már az 1950-es években elkezdte az Intézet piszkéstetői megfigyelőállomását kiépíteni. 1962-ben egy 60/90/180 cm-es Schmidt-távcsövet, 1966-ban egy 50 cm-es Cassegrain-teleszkópot helyeztetett üzembe Piszkéstetőn. Nem sikerült elérnie célját, egy 2m kategóriájú távcső piszkéstetői felállítását (ebbe az 1973-as olajválság következményei is ludasak), ezzel kapcsolatban erős nemtetszését fejezte ki a Csillagászati Évkönyvekben... Végül is csak 1m objektív-átmérőjű Ritchey-Chrétien-Cassegrain rendszerű távcső építését sikerült befejeztetnie, de az első észlelést ő már nem érte meg (bár a távcső 1974-ben elkészült, az első megfigyeléseket csak 1975-ben végezték vele). Annak fényében, hogy mind a mai napig ez a legnagyobb magyar csillagászati műszer, erőfeszítései nagyra értékelendőek.
Az MTA KTM CSKI 1m-es RCC
teleszkópjának dómja Piszkéstetőn
Magyarország jelenlegi legnagyobb csillagaszati távcsöve, az
1m-es RCC teleszkóp
1974. októberében öngyilkos lett, október 15-én hunyt el Budapesten. „Búcsúlevelében azt kérte, hogy halála alkalmával ne jelenjen meg róla nekrológ. Kívánságának eleget tettünk; így történhetett meg, hogy a magyar csillagászat e kiemelkedő személyiségének még a halálhíre sem jelent meg a Csillagászati Évkönyvben.” – írta róla Marik Miklós a Csillagászati Évkönyv 1985. évre szóló kötetében, majd így folytatta: „Halála után több, mint tíz évvel már nem számít kegyeletsértésnek, ha röviden megemlékezünk munkásságáról.” Valóban rövid volt a megemlékezés! Mindössze 16 sornyi terjedelmű!!!
Szombathelyen egyelőre nincs emléktábla Detre László szülőházának helyén vagy falán (ha egyáltalán megvan még, ez is kutatásra vár). Nevét az 1538-as sorszámú Detre kisbolygó őrzi. (Talán javaslatot kellene tenni egy róla történő holdkráter elnevezésére is?) Ezt a kisbolygót korábbi munkatársa, Kulin György fedezte fel és ő tett javaslatot az elnevezésre. Ugyancsak Detre nevét őrzi a Detre-terem (az ELTE Csillagászati Tanszékének 6.88-as sorszámot viselő szeminárium-szobája). Születésének 95. évfordulóján az MTA Csillagászati Kutató-intézetében gyűltek össze a csillagvizsgáló munkatársai, volt munkatársai és tanítványai, családtagjai, és előadásokkal, felszólalásokkal emlékeztek vissza rá. (Joggal kifogásolta azonban egyik fia, hogy édesanyjáról, Detre feleségéről, Balázs Júlia neves csillagászról nagyon keveset emlékeznek meg, pedig eredményeik többségét közösen érték el, Balázs legalább ugyanannyit járult hozzá a sikeres pályafutáshoz, mint maga Detre. Talán nem kellene nekünk, kortársaknak és utódoknak egy kisbolygót elneveztetnünk Balázs Júliáról?) 2002-ben egy emlékkövet avattak Detre Lászlónak Piszkéstetőn. Felirata: „Detre László (1906-1974) az obszervatórium alapítója”. Azóta minden csillagász, amikor napnyugta után a szürkületben csendesen kisétál az 1m-es RCC teleszkóphoz, hogy tudományos programjához az észleléseket elvégezze Magyarország eddigi legnagyobb csillagászati távcsövével, útja során, 122 lépcsőfokkal a távcsőhöz való megérkezése előtt, alig néhány lépésnyire elsétál e lencse alakot formázó emlékkő mellett és hajnalban, az éjszaka végeztével újra látja a követ. Az emlékkő átmérője 1016 mm. Pontosan ugyanannyi, mint a Detre László által kiharcolt 1m-es RCC teleszkóp hiperboloid alakú főtükrének.
Egy szép felvétel az 1m-es RCC teleszkóppal.
/A képet Csizmadia Szilárd és Nagy Zsófia készítette az
1m-es RCC teleszkóppal 2004. augusztus 28/29-en, B,V,R
szurokkel az M13 gömbhalmazról. Az expozíciós idő minden
szűrővel 5 másodperc volt./
Irodalom:
Marik Miklós, Csillagászati Évkönyv az 1985. évre, 268-269. oldal
Észlelőhelyek
Zala megyében
CSIZMADIA ÁKOS
Zala megyében, itt, szinte az Alpokalján nem számíthatunk rekordszámú derült éjszakára, párátlan, száraz estékre. Mindazonáltal valószínűleg hemzsegnek dombjaink a jó észlelőhelyektől, még ha azok közül eddig csak párat sikerült is felfedeznünk.
Az egyesületi és
megyeszékhely Zalaegerszeg nem tartozik az észlelőhely-álmok közé. A város
fényszennyezett, ahová pedig ki lehetne vonulni (pl. Zala-rét), az gyakran
párás terület. Ennek ellenére gyakran sikerül egy-egy hátsó udvarban jó eget
kifogni, vagy éppen a közeli Kandikóra menvén jobb körülményeket találni. A
Kandikó azonban egy út mellett fekszik, amelyet éjszaka is látogatnak –
reflektorokkal – az autók; de ha nincs jobb, megteszi ez is.
Első táborunk helyszíne
Dióskál volt. Jó egekre, körpanorámás észlelőhelyre leltünk, és persze dobott a
hangulaton az akkori Perseida-szupermaximum is. Mindenesetre valóban gyöngyszem lehet az ottani ég országos
összehasonlításban is; sötét, tiszta éjszakák várnak Dióskálon az észlelőre.
Érdekes, hogy habár maga a falu patakvölgyben fekszik, ennek ellenére eddig nem
kellett bosszankodnunk a pára miatt. Igaz, ezek már jó tíz éves tapasztalatok,
nem éppen frissek tehát, de a mikroklíma talán nem változott meg azóta sem
olyan nagyon drasztikusan.
’93-ban Egervárt is
meglátogattuk. Szerencsénk volt az időjárással, sok derültet fogtunk ki, és a
számtalan elkészült észlelés bizonyította, hogy Zalaegerszegtől 10 kilométerre
is lehet értékeset alkotni.
Nyári táborok sorát
szerveztük Kehidakustányra. A Deák-kúriájáról is híres község a Zala völgyében
fekszik, így aztán mindig volt épp elég szúnyog, és bizony sokszor hamar megült
a pára is a dombok között. A dombtetőkről azonban már mindig kielégítő égbolt
fogadott minket – egyetlen gond a rétek megközelíthetőségével volt, a rossz
utakon megszenvedett ember és gépjármű egyaránt.
A kehidai táborok hosszú
sorát egyszer szakítottuk meg, mielőtt még új helyeket kerestünk volna. Akkor,
’95-ben Pusztaszentlászlóra mentünk, ahová 2004-ben tértünk aztán újra vissza.
A szerzett élmények vegyesek voltak. ’95 után nagyon bennünk volt az a
hangulat, hogy Pusztaszentlászló kiváló hely, csak éppen észlelni képtelenség
onnan: pára, pára, mindenütt pára. A közeli tó ugyan kiváló szórakozási
lehetőségnek bizonyult, de elképesztő elszántsággal rombolta esténként a
felszálló vízcseppjeivel a légkört. Idén már a közeli dombokat látogattuk meg,
és bár a párásodás nagy ritkán és kisebb mértékben itt is ellenségnek
bizonyult, ragyogó egek vártak minket. Meg Tófej fényei. Ez is bizonyítja, hogy
egy egyszerű térkép alapján merészség észlelőhelyet választani.
Pusztaszentlászló az egyik olyan település, mely a lehető legmesszebb fekszik a
környékbeli fényszennyező városoktól, ám a közeli kis Tófej azért képes
produkálni egy téglaégetőt, hatalmas fénykúppal. Az ipari létesítmény
fénybúrája erősen rontja az élvezeti szintet – de az idei Perseida-maximum ezt
az észlelőhelyet is a legendák közé fogja emelni…
A kehidai táborok sorának a
termálfürdő civilizálódása (árainak emelkedése) vetett végett. Új célpontunk
Salomvár lett. Salomvárott nem igazán beszélhettünk fényszennyezésről. A közeli
dombhátak is megközelíthetőek voltak, de egyúttal félelmetesek is: ismeretlen,
furcsa hangú állatok mocorgása könnyen rávitte az embert a gondolatra, hogy
jobb lesz odalenn, a tábor közelében… Mindenesetre az éjszakai égbolt a
salomvári táborok pozitív élménye maradt, ugyanakkor maga a falu és környéke
meglehetősen ingerszegény. Egy-egy éjszakát érdemes ott eltöltenie az észlelő
amatőrcsillagásznak, de egyébként hosszabb időre csak azoknak ajánlott, akiknek
az orvos fokozott nyugalmat javasolt.
Ha a táborokon mennénk
végig, Kustánszeg következhetne. Kustánszeg égboltjáról azonban csak az eső
juthat az eszünkbe, meg a felhők, úgyhogy rögtön ugorjunk is Pákára. Páka mind
a falu szintjén, mind a környező dombok magasságában jól vizsgázott. A
dombhátak nagyobb nehézség nélkül megmászhatóak voltak gyalogosan is, a falu
pedig, bár patak mentén terül el, nem szenvedett kiugróan a párától.
Legutóbbi égboltélményünk a
képzeletbeli rangsorban az élre kívánkozik. A Dióskál felett lévő Pogányvárt
látogattuk meg. A Zalai-dombságnak ezen a kiemelkedésén földmérési pontot is
emeltek. Körbetekintve pazar a kilátás a Balatonra, legalább a Badacsonyig,
tisztább időben még messzebb, alant pedig elterül még a Kis-Balaton, Keszthely,
és a völgyben tekereg lenn Dióskál. Fényszennyezésről nem beszélhetünk: a
távoli, mélyben fekvő Keszthely nem zavar, sőt, szép, ahogy ott messze
pislákol. A Tejút ragyogó, a csillagképek pedig valóban arra biztathatják az
embert, hogy mindenféle lényeket lásson beléjük.
Összességében az eddigi
tapasztalatok szerint eddig Zalában mindig olyan észlelőhelyekre leltünk, ahol
érdemes volt az égboltban gyönyörködni. Még a megyeszékhelyen is találni olyan
helyeket, ahonnan akár a mély-ég objektumok is élvezetet jelentenek, és találni
olyan tökéletességet is, mint amilyen Pogányvár. Igazából az ellenségek: a
kiszámíthatatlan fényszennyezés (legyen az egy kisebb település ipari objektuma
vagy egy közeli forgalmas út) és a gyakori párásodás. És persze, Nyugaton
vagyunk: az Alpokból ránk zúdul először a felhőtakaró. De talán éppen ezért: a
viszonylag kevés napsütéses óra (illetve, a kevés derült éjszakai égbolt) miatt
érdemes kilátogatni egy-egy igazán fekete égboltú helyre.
Akinek vannak örvendetes,
vagy éppen örömtelen észlelőhely-élményei, kérjük, ossza meg mindenkivel!
Elvégre, az égbolt mindenkié, senki ne titkolja, ha valami kincset érő helyről
tud, vagy olyanról, amit éppen hogy érdemes elkerülni!
Olvasnivalók
innen-onnan
CSIZMADIA ÁKOS
Szívet érintő cikkre bukkantam a szomszédvári Gothard Amatőrcsillagászati Egyesület folyóiratának, az Egyesületi Híradónak 2004/4. számában. A 24. oldaltól olvashatjuk Sági Ferenc visszaemlékezéseit gyerekkora első csillagos ég-élményeiről, a ’60-as, ’70-es évek amatőrmozgalmának kibontakozásáról, egy ember örömteli közeledését az égbolthoz és időnként kényszerű eltávolodását a csillagoktól.
A régi amatőrmozgalom emlékei sem érdektelenek, sőt - ám valóban
megragadó az írás eleje. Sági Ferenc igazán lélekből jövő mondatokkal vezet be
minket egy gyermek és a csillagos ég folyamatosan elmélyülő kapcsolatába; egy
olyan időben, amikor az égen még fényszennyezéstől mentesen világítottak a
csillagok.
Aki tehát szeretne valami szépet olvasni, vagy éppen érdekli a magyar
amatőrmozgalom múltja, annak ajánlom az írást.
*
Moro úr sikeres lefagyasztása. Ez a könyv címe,
persze, hogy nem csillagászat. De van benne, különben nem írnánk itt róla. A
kis formátumú könyvet oldalról vizsgálva egy fekete csíkot látunk kiemelkedni a
fehér oldalak közül. Na, ott van benne az, ami csillagászat. A bolygók adatai
táblázatba foglalva, keringési idejük, tömegük, pályahajlásuk, holdjaik száma
(ez az oszlop a mai, folyton-folyvást holdtalálós időben természetesen és
megbocsáthatóan elavult adatokat citál), stb… Van a táblázat mellett pár
planetárium- és fantáziakép, valamint Apolló-felvétel a sarló alakú Földről.
A könyvben vannak
még egyéb tudománytörténetileg érdekes szövegrészek is (pl. Harvey a
vérkeringésről, Darwin a fajok eredetéről).
Hogy mindez így
önmagában kevés egy csillagászati folyóiratban az ismertetéshez? Így van. Az
érdekes az, hogy hogyan kerül bele (a válasz persze az: elkerülhetetlenül) a
bolygó- és csillagvilág egy olyan könyvbe, amely főleg irodalom. Meg
fotográfia. Meg történelem. Meg etika. Úgy minden.
A könyvet kézbe
venni is jó, lévén a Szép Magyar Könyv 2004.
évi díjazottja, és persze olvasni is jó, azért írok róla. Hogy miért jó, az már
nem csillagászati kérdés, kevésbé idevaló, úgyhogy arra már mindenkinek magától
kell rájönnie.
Moro
úr sikeres lefagyasztása (Enciklopédia Kiadó, Budapest, 2003, ármegjelölés
nélkül). Összeállította Roy Andersson, Kalle Boman, Borbás István
Galaxis
szuperhalmazok
CSIZMADIA SZILÁRD
Mértékegységek és rövidítések: 1 fényév = 9,46 billió
km; 1 parszek (pc) = 3,26 fényév, 1 kiloparszek (kpc) = 1000 pc = 3260 fényév;
1 Megaparszek (Mpc) = 1000 kpc = 1 000 000 pc = kb. 3 260 000 fényév; 100 Mpc
kb. 330 millió fényév és 1000 Mpc kb. 3 milliárd fényév.
Galaktikus koordináták: a Tejútrendszerhez rögzített
polárkoordináta-rendszer. Alapsíkja a Tejútrendszer szimmetriasíkja, ettől
mérjük a galaktikus szélességet északra és délre (arra van észak, amelyik
féltekébe esik a Föld tengelyének meghosszabbítása során a Föld északi pólusa).
A galaktikus hosszúságot 0-tól 360 fokig mérjük, kezdőpontja a Sagittarius
csillagképben található, és a Tejútrendszer centruma felé mutat.
Az anyag az Univerzumban
előfordulhat barionos formában (azaz protonok és neutronok formájában, valamint
a fizikus szóhasználatától eltérően, a rövidség kedvéért a csillagászok idesorolják
a leptonokat is (azaz az elektronokat és a neutrínókat)), valamint fotonok
révén is. A barionos anyag öt formában van jelen:
I.
kompakt objektumokban (fehér törpék, neutroncsillagok és fekete lyukak
– valamint ide értendők a hipotetikus, eddig soha meg nem figyelt
kvarkcsillagokat is (az eddigi egyetlen erre utaló nyomot még vitatják, hogy
valóban kvarkcsillagra utal-e)),
II.
intersztelláris (csillagközi) anyagban (amely hideg és forró gázt és
port jelent, amely rendszerint felhőkbe tömörül és pl. a Tejútrendszer
tömegének 10%-át teszi ki),
III.
planetáris testekben (13 jupitertömegnél kisebb égitestek, amelyekben
soha nem indul be természetes körülmények között termonukleáris fúziós
folyamat) – ezeket számos alcsoportra osztják méret és egyéb tulajdonságok szerint,
pl. nagybolygók, holdak, üstökösök, meteorok, kisbolygók, bolygóközi por, stb.,
IV.
barna törpék (13 és 80 jupitertömegű égitestek, amelyekben egyszer,
mintegy 100 000 évig a deutérium égése folyik termonukleáris fúzió révén, de
utána többet ilyen módon nem termelődik benne energia) – a planetáris testek és
a csillagok közötti átmenetet képviselik,
V.
csillagok, amelyek tömege legalább 80 jupitertömeg (0,08 naptömeg), és
bennük termonukleáris fúziók termelik az energiát, amelyet felszínükön
elsugároznak.
Az Univerzumban az anyag
legalapvetőbb szerveződési egysége a csillag. A csillagok a teret nem
egyenletesen töltik ki, hanem galaxisokba szerveződnek. Egy tipikus galaxis
több tízmilliárd – több százmilliárd csillagot tartalmaz (és emellett
több-kevesebb intersztelláris anyagot, a csillagok körül planetáris testeket, a
csillagok között pedig kompakt objektumokat és barna törpéket, tehát a barionos
anyag döntő része a galaxisokban van jelen). A galaxis gravitációsan stabil
képződmény, belőle csillagok rendszerint nem szöknek meg. A több 10-100
milliárd csillaga közül normális körülmények között csak egy-kettő szökik meg,
ezek is a szupernóvarobbanások során kapott nagy kezdősebesség hatására. (ilyen
szupernóva-robbanás átlagos galaxisban 30-50 évente van.) Más eset, ha
galaxisok ütköznek, mert akkor össze is olvadhatnak, de ki is téphetnek egymásból
csillagokat a szoros megközelítések folyamán.
A galaxisok csoportokba
szerveződnek, legismertebb példájuk a Lokális Galaxiscsoport, amelybe a mi
Tejútrendszerünk, az Androméda-galaxis, a két Magellán-felhő, és még vagy 30
kisebb – nagyobb galaxis tartozik. Hasonló szép galaxiscsoport a
Stephan-kvintett (a Stephan-kvintettről egy szép fotót közöltünk a VEGA 64.
számában).
Kölcsönható galaxisok: egy kis galaxiscsoport (M51 és
kísérője, az NGC 5194.)
/Csizmadia Szilárd
felvételéből készítette Pető Zsolt. A felvétel 2002. június 4/5-e
éjszakáján készült R szűrővel, 3 perc expozíciós idővel az MTA KTM CSKI 60/90
cm-es
Schmidt-távcsövével./
Abell 1958-ban publikálta az
első galaxishalmaz-katalógust. Ez az ún. Abell-katalógus 4073 galaxishalmazt
sorol fel. A galaxisok és galaxiscsoportok ugyanis több tucat vagy több száz
galaxist tartalmazó halmazokba szerveződnek. Abell abban az évben azt az
észrevételét is közölte, hogy a galaxishalmazok nem véletlenszerűen fordulnak
elő az égbolton, hanem a galaxishalmazok közül sok egymáshoz számottevően
közelebb vannak annál, mintha csak véletlenszerűen oszlanának el az égbolton.
Ezeket Abell galaxis-szuperhalmazoknak nevezte el, így felfedezőjüknek őt
tekintjük. (Ugyanakkor Shapley már 1930-ban rámutatott, hogy egyes helyeken az
égbolton igen sok galaxishalmaz található.) 1961-ben Abell közölte a
galaxis-szuperhalmazok első katalógusát, amely 17 bejegyzést tartalmazott. A
legközelebbi galaxis-szuperhalmaz a Virgo-galaxis-szuperhalmaz, amelyet még de
Vaucouleurs fedezett fel 1956-ban és amelynek a mi Lokális Galaxiscsoportunk is
a tagja.
Egy másik igen neves
csillagász, a szupernóvák elméletének megalkotója és neves kutatója (maga is
nagyon sok SN-t fedezett fel), a neutroncsillagok egyik megjóslója, Franz
Zwicky élesen tiltakozott az ellen, hogy a szuperhalmazokat valós képződménynek
fogadjuk el. 1966-ban Rudnocky-vel közösen Zwicky írt egy cikket a Zeitschrift
für Astrophysik c. folyóiratba „On the non-existence of superclusters of
galaxies” („A galaxis-szuperhalmazok nemlétezéséről”) címmel. Érdekes módon
Zwicky 1938-ban, majd Rudnicky-vel közösen 1966-ban kifejlesztette és használta
a „halmazcella” fogalmát, amely egy 41 Mpc méretű kockát jelentett, ha abban
számos galaxishalmaz volt. A „halmazcella” fogalma tehát lényegében megegyezik
Abell galaxis-szuperhalmaz kifejezésével. Kalinkov és Kuneva bolgár
csillagászok 1995-ben az egész Zwicky – Abell vitát a galaxis-szuperhalmazok
létezéséről szemantikai jellegűnek minősítették – valószínűleg pedig arról volt
szó, hogy Zwicky magának akarta vindikálni a galaxishalmazok csoportosulásának
felfedezését, mivel ő már 1938-ban használta a „halmazcella” kifejezést. Nehéz
e vitában az elsőbbséget odaítélni – Zwicky csak 41 Mpc-nél kisebb kiterjedésű
csoportosulásokat vizsgált és nem vette észre a cellák vizsgálatánál, hogy nem
a méret számít a szuperhalmazok képződésénél – ugyanakkor nehéz megmondani, mit
is tekinthetünk egy szuperhalmaznak. Az elsőbbség körüli vitát a
csillagászattörténészekre hagyjuk annak megjegyzésével, hogy a
„galaxis-szuperhalmaz” kifejezést először Abell használta és ez honosodott meg
a csillagászatban.
1973-ban három tanulmány is
bizonyította a szuperhalmazok létezését statisztikai alapon, később még négy
tanulmány erősítette meg ezeket a következtetéseket 1974-1977-ben. Gregory és
Thompson 1978-ban egy vitathatatlanul erős bizonyítékkal szolgáltak az Abell
1367/Coma-galaxis-szuperhalmazban található galaxisok és galaxishalmazok
fizikai összetartozásáról: nemcsak egy irányban látszanak, de vöröseltolódásuk
ismeretében kiszámolt távolságuk szerint egy viszonylag kisméretű gömbön belül
is vannak, olyan szorosan helyezkednek el, hogy kétségtelenül összetartoznak.
Másodjára a Perseus szuperhalmazról mutatta ki Gregory ezt munkatársaival
1981-ben, ugyancsak vöröseltolódás mérésekkel, majd később más szuperhalmazok
esetén is sikerült igazolni, hogy nemcsak egy irányban látszó galaxishalmazok
csoportosulásait látjuk, hanem ténylegesen össze is tartoznak a halmazok.
Érdemes megjegyezni, hogy az
Univerzum anyageloszlása homogén – legalább 100 Mpc-s méretskálán. Ez azt
jelenti, hogy ha legalább 100 Mpc élhosszúságú kockát veszünk és a benne
található anyag sűrűségét kiszámoljuk, akkor nem találunk már különbséget az
Univerzumban aszerint, hogy hol választjuk ki ezeket a kockákat – mindegyikben
ugyanannyi lesz az anyagsűrűség, ha ugyanabban az időpillanatban mérünk. Ha
ennél kisebb kockákra számoljuk az anyagsűrűséget, akkor már eltéréseket fogunk
tapasztalni. Sokáig úgy gondolják, hogy a galaxis-szuperhalmazok 40-100 Mpc-es
kiterjedései jelentik az anyagnak azt a szerveződési egységét, amelyre nézve
már homogénnek találjuk az Univerzumot.
A nagyobb, kiterjedtebb és
elsőként felfedezett galaxis-szuperhalmazokat általában annak a csillagképnek
vagy csillagképeknek a nevével nevezik meg, amelyben vagy amelyekben
találhatók. A kisebbeket katalógusszámmal hivatkozzák.
A galaxis-szuperhalmazokat a
n multiplicitással
(többszörösséggel) szokás jellemezni, amely megadja, hogy a szuperhalmazban
hány darab galaxishalmaz található.
Abell eredeti 1961-es
munkájában az általa felfedezett 17 szuperhalmaz n = 6 – 29 közötti
multiplicitással rendelkezett (azaz ezek a szuperhalmazok 6-tól 29-ig terjedő
számú galaxishalmazt tartalmaztak). Rood 1976-ban 44 szuperhalmazt
katalogizált, amelyeket galaxishalmaz-csoportoknak nevezett el ő, mert 44
halmazának multiplicitása csak n = 2 – 7 volt.
Murray 1978-ban 21 szuperhalmaz felfedezését közölte, ezek multiplicitása 6 és
16 között volt. Karacsentsev és Scserbanovszkij ugyancsak 1978-ban megmutatták,
hogy Abell galaxishalmaz-katalógusában 68 kettős és 21 hármas galaxishalmazt
lehet találni (ezeket n=2 ill. 3
multiplicitású szuperhalmaznak lehetne felfogni).
A Földtől 2 millió fényévre
levő Abell 1689-es
galaxishalmaz a HST felvételén
Ezek a listák azonban csak egy látszó, egymáshoz az égen közel eső galaxishalmazokat soroltak fel. Vajon össze is tartoznak-e? Ezt úgy lehet eldönteni, ha a listákon szereplő szuperhalmazok tagjai vöröseltolódását megmérjük és ebből a távolságukra következtetünk. Ha a távolságok egyeznek (vagy legfeljebb annyira különböznek, hogy attól még a galaxishalmazok egymásra gyakorolt gravitációs vonzóereje erősebb, mint a környezetüké és ezért összetartoznak), akkor fizikailag is egybetartozónak kell tekintenünk őket.
A Földtől 750 millió fényévre levő Abell 407 galaxishalmaz.
Számos kisebb galaxis látszik a felvételen, a halmaz
centrumában levő elliptikusok már készülnek összeolvadni,
és ezeket az elliptikus galaxisokat egy kiterjedt hidrogénhaló veszi körül.
/Nagy Zsófia és Csizmadia Szilárd felvétele az MTA KTM CSKI 1m-es RCC teleszkópjával készült
2004. augusztus 28/29-én, VRI szűrőkkel és
3x5 perc expozíciós időkkel/
Thuan 1980-ban el is végzett egy ilyen jellegű, nagyon kiterjedt vizsgálatot és 17 fizikailag is összetartozó halmazt talált vöröseltolódás vizsgálataival.
Abell munkatársaival
1989-ben újrapublikálta a híres galaxishalmaz-katalógusát, kiegészítve számos
újabban felfedezett galaxishalmaz-katalógussal. Ezzel lehetővé vált a teljes
égboltra kiterjedő, újabb szuperhalmaz-katalógusok készítése. A két legfrissebb
katalógust 1995-ben (Kalinkov és Kuneva), valamint 1997-ben Einasto vezetésével
észt és spanyol csillagászok publikálták.
Kalinkov és Kuneva katalógusa az összes galaxis-szuperhalmazt felsorolja, amelyek galaktikus szélessége nagyobb 40 foknál (b > |40°|) és 627 Mpc távolságon belül vannak. Ez z = 0,2-es vöröseltolódásig felel meg. A galaktikus szélesség kritérium azért kellett, mert ennél kisebb galaktikus szélességeknél a Tejútrendszer-béli anyag már annyi fényt nyel el, hogy a kisebb vagy távolabbi galaxishalmazok fénye nem látható a csillagközi fényelnyelés jelensége miatt. Mindezen kritériumokkal együtt is 893 db fizikailag is összetartozó (tehát nem csak véletlenül egy irányban látszó halmazokból álló) galaxis-szuperhalmazt találtak – egyik legérdekesebb megállapításuk, hogy gyakran csak 2 vagy 3 galaxishalmaz alkot egy szuperhalmazt. Másik eredményük, hogy átlagosan 2 milliomod galaxis-szuperhalmaz található köbmegaparszekenként. (Ez a szerzőt egy egyszerű, de érdekes becslés tételére késztette. Ha a Hubble –állandóra 60 Mpc/km/sec-ot vesszünk, akkor a belátható világegyetem sugara jelenleg D = c / H (c=300 000 km/sec, a fénysebesség), azaz D = 5000 Mpc távolságig láthatnánk el elvileg. Egy ekkora sugarú gömb térfogata 524 milliárd köbmegaparszek. Ha az egész belátható Univerzumban a Kalinkov és Kuneva által meghatározott galaxis-szuperhalmaz számsűrűség igaz lenne, akkor 524 milliárd x 2 milliomod = kb. 1 millió szuperhalmaz létezhet. A valóságban ennél valamivel kevesebb, hiszen a szuperhalmazok kialakulásához idő is kellett, a térbeli számsűrűségük időben változhatott és maga a Kalinkov-Kuneva féle számsűrűség becslés is tartalmazhat egy tízes faktor hibát – de azért még lehet felfedezni szuperhalmazokat!)
Egy magányos galaxis: az IC 342
spirálgalaxis.
/Csizmadia Szilárd és Kiss Péter felvétele
az MTA KTM CSKI Schmidt
teleszkópjával készült 2004. július 13/14-en. Egy 2 és egy 10
perces felvétel kombinációja
Az 1997-es spanyol és észt
csillagászok által készített katalógus csak z = 0,12-es vöröseltolódásig
teljes. Csak gazdag szuperhalmazokat tartalmaz, összesen 220 darabot. Ezek
közül 90 az új felfedezés. Igen sok érdekes eredményeket tettek a
galaxis-szuperhalmazokkal kapcsolatban, amelyeket érdemes ismertetni, mert az
Univerzum szerkezetét illetően ezek az eredmények rendkívül fontosak.
Mindenekelőtt azt találták,
hogy a galaxis-szuperhalmazok számsűrűsége függ a tőlünk mért távolságtól és a
galaktikus szélességtől. A térbeli számsűrűséget D-vel jelöljük és úgy
számítjuk, hogy adott térfogatban lévő galaxis-szuperhalmazok számát osztjuk a
térfogat nagyságával. Ha a tőlünk mért távolságot r-rel jelöljük, akkor
D(r) = 1 – 0,5 (r / 564 Mpc)
törvény szerint változik a
galaxis-szuperhalmazok száma (db/köbmegaparszek) (az 564 Mpc konstans függ a
Hubble-állandótól, itt H = 60 km/sec/Mpc értéket használtunk.) A galaktikus
szélességtől (b) való függés pedig
D(b) = 0,12 + 0,38 | sin b |
Ezt a második effektust
könnyebb megmagyarázni. A mi Tejútrendszerünkben rengeteg por és gáz található,
ami elnyeli a fényt (és el is vörösíti). E pornak és gáznak a mennyisége a
galaktikus fősíktól távolabb menve kevesebb. Ezért magasabb galaktikus
szélességen több szuperhalmazt, sőt egyáltalán, több halmazt látunk, mert
fényük könnyebben jut el a Földre – kevesebb Tejútrendszer-béli poron és gázon
kell keresztülmennie.
Az, hogy a szuperhalmazok
számsűrűsége a tőlünk mért távolságtól függ, már érdekesebb, de nem fizikai
eredetű, hanem kiválasztási effektus következménye. Minél távolabbra nézünk
ugyanis, a galaxisok kisebbnek és halványabbnak látszanak, ezért egyre nehezebb
felismerni a galaxishalmazokat és szuperhalmazokat – a jelenlegi eljárások és
algoritmusok, amelyekkel a keresést végzik, erre a távolságeffektusra
érzéketlenek.
1997 óta tehát már ezt a két
észlelési effektust is figyelembe veszik, amikor a szuperhalmazokat és az
Univerzumot vizsgálják.
Einasto és munkatársai által
1997-ben elkészített bizonyos diagramokat. Ezek az ábrák – szerintük –
világosan mutatják, hogy a galaxis-szuperhalmazok rendszerint hosszú láncok
mentén terülnek el. Ezek a szuperhalmazok tehát nem homogén módon oszlanak el a
térben – ami érdekes kozmológiai következtetésre vezet. Ha a szuperhalmazok
eloszlásából sem tudunk az Univerzum homogenitására következtetni (hiszen nem
homogénül, hanem hosszú láncolatokban foglalnak helyet a szuperhalmazok), akkor
vajon az Univerzum homogén-e? Ha nem, akkor az eddigi elméleti kozmológiai
vizsgálatokban eddig szigorúan feltett és megkövetelt homogenitás feltétele nem
teljesül, tehát jelentős továbbfejlesztésekre szorulnak a kozmológiai
elméletek… Természetesen további vizsgálatoknak kell megerősíteniük, hogy az
Einasto-ék által felfedezett szuperhalmaz-koncentrációk (szuperhalmazok
csoportjai) ténylegesen léteznek-e. Egy orosz csillagászok által az 1980-as
évek elején végzett numerikus modelelzés azt mutatja, hogy nagyon kis kezdeti
perturbációkból kialakulhat ilyen galaxis-szuperhalmaz szerkezet – ez erős
elméleti érv amellett, hogy létezhet ilyen szuperhalma-szerkezet. Elképzelhető
tehát, hogy a szuperhalmazok csoportosulásai
(talán a hiperhalmaz nevet kapja majd?) az Univerzumban az anyag végső
szerveződési egysége.
Ezek a
szuperhalmaz-láncolatoknak a fraktál-dimenziója 2. Érdekes, hogy a
galaxis-halmazok külső részeinek fraktál-dimenziója ugyancsak 2.
Tully 1986-os és 1987-es
korai munkáitól kezdve számos tanulmány (pl. Tully és munkatársai 1992-ben,
Einasto és Miller 1983-ban) azt mutatták, hogy létezik egy szupergalaktikus
sík, amelynek létezését végül 1997-ben Einasto-ék be is bizonyították. A
szupergalaktikus síkba a Lokális Szuperhalmaz (más néven a Virgo-szuperhalmaz),
a Coma-szuperhalmaz, a Pisces-Cetus szuperhalmaz és a Shapley-féle szuperhalmazok
tartoznak. A szupergalaktikus síkban lévő szuperhalmazok aggregátuma választja
ketté az Északi és a Déli Lokális szuperürességet. (Ahol azért vannak galaxisok
és halmazok, de nagyon-nagyon kevesen.) Tullyék 1992-ben azt is megjegyezték,
hogy a legtöbb szuperhalmaz-konglomerátum merőleges a szupergalaktikus síkra és
feltették, hogy az Univerzumban egy háromdimenziós sakktáblának megfelelően
oszlanak el a galaxis-szuperhalmazok. Ezt egy 1997-es vizsgálat (Einasto-ék)
nem támasztotta alá, csak azt, hogy a galaxis-szuperhalmazok láncokba
szerveződnek, és a láncok között nagyon is üres terek találhatóak. A legjobban
észlelhető alakzat a szupergalaktikus sík. Ebbe a következő szuperhalmazok
tartalmaznak: Aquarius-Cetus, Aquarius, Aquarius B, Pisces-Cetus, Horologium-Reticulum,
Sculptor, Fornax-Eridanus, Caelum szuperhalmazok a déli égbolton. Az északi
égbolton (itt a galaktikus koordinátarendszerben kell a délit és az északit
érteni!): Corona Borealis, Bootes, Hercules, Virgo-Coma, Vela, Leo, Leo A,
Leo-Virgo, Bootes A. A Nagy Falhoz hasonlóan (amelyen most nem a kínai verziót
értjük, hanem az ugyancsak sok galaxisból és galaxishalmazból álló galaxisokból
álló ívet neveznek így) a szupergalaktikus sík is gazdag
galaxis-szuperhalmazokból álló, egymást összekötő láncokból áll.
Kraan és Korteweg 1995-ben
felfedeztek egy galaxisokból álló láncot, amely a Shapley-féle
szuperhalmazoktól halad a Horologium-Reticulum halmazig. Ha ez a lánc valós
képződmény, akkor ez a Déli Lokális Szuperüres terület határa és a szupergalaktikus
síkkal párhuzamosan köt össze más szuperhalmazokat. Érdekes kérdés, a Déli
Lokális Szuperürességen túl mi van és hol…
Érdemes megjegyezni, hogy az
Ökörhajcsár csillagképben nemcsak galaxishalmazok vannak, de azon túl egy
hatalmas, galaxist alig tartalmazó üresség.
Jelenleg a következőket
lehet összességében a szuperhalmazok eloszlásáról elmondani:
1.) Vannak n = 2 vagy 3 multiplicitású
szegény, ennél gazdagabb közepes és n > 8 gazdag
galaxis-szuperhalmazok. A mintegy 500-600 Mpc-n belüli gazdag szuperhalmazok
2/3-a a szupergalaktikus síkban foglal helyet, amelyet a Dél és az északi
Lokális Szuperüresség vesz körül. A szuperürességekben jóval, de jóval kevesebb
galaxis, galaxishalmaz és szuperhalmaz található, mint a szupergalaktikus
síkban.
2.) A galaxishalmazok és
szuperhalmazok egymástól 120 x (H/100 Mpc/km/sec) Mpc távolságban találhatók
átlagosan. (A pontos távolság a Hubble-állandó pontos értékétől függ, amely ma
még vitatott. Ha H=60 km/sec/Mpc, akkor ez az átlagos távolság 72 Mpc, ahogy
azt a fenti összefüggésbe helyettesítve látjuk.)
3.) A gazdag
szuperhalmazok falakba és láncokba rendeződnek.
4.) Az „üres” területek
sem üresek, de jóval kevesebb ott a galaxis, mint a falakban és láncokban. A
gazdagabb (szuper)halmazok inkább a láncokban és a falakban fordulnak elő, a
szegényebbek az üres területeken, de még ott is falakba és láncokba
szerveződnek.
5.) A galaxishalmazok
átlagos sűrűsége mintegy 3 x 10-5 köbmegaparszekenként, a
szuperhalmazoké 2 milliomod köbmegaparszekenként – ezek a számok legalább egy
10-es faktor hibát még hordozhatnak magukban.
A szuperhalmazok kutatása a
jövőben könnyebb és nehezebb is lesz. Könnyebb, mert nemsokára nyilvánosságra
hozzák a Sloan Digital Sky Survey (SDSS) eredményét, amely egymillió galaxis
pontos spektroszkópiai vöröseltolodás mérését, és mintegy 100 millió galaxis
jóval pontatlanabb, de statisztikusan használható becsült vöröseltolódás
értékét, meg ezek égi pozícióit fogja tartalmazni. Kár, hogy az SDSS csak egy
30° széles sávban méri fel az eget – a szuperhalmazok nagyobb struktúrái ennél
kiterjedtebb, így az SDSS csak korlátozottan használható a szuperhalmazok
eloszlásának céljaira.
Ma még nagyon keveset tudni
a szuperhalmazokon belüli fejlődésről, hogyan és mennyit ütköznek benne a
galaxishalmazok (a galaxisok halmazon belüli ütközése megszokott dolog,
számítógépes modellezésük jórészt – ha nem is mindig – megmagyarázza a
megfigyelhető struktúrákat és jellegzetességeket), hogyan változik a benne lévő
anyag tömege és a halmazok száma. Miért alakultak ki a falak és miért különböző
sűrűségűek? Miért és mi hozta létre a jelenleg megfigyelhető eloszlást? Ezek a
vizsgálatok egyaránt igényelnek megfigyelő kozmológiát (nagy távcsövekkel és
sokféle hullámhosszon) azok kitartó, gondos, precíz és mértéktartó elemzésével
együtt, valamint nagyon bonyolult és igencsak számítógépidő-igényes
modellezéseket. A jövő csillagászgenerációinak lesz még feladatuk…
VEGA
A Vega Csillagászati
Egyesület lapja
Alapítva 1991-ben
XIV. évf. 3. (69.) szám
Szerkesztik:
Bedő Veronika
Csizmadia Szilárd
Csizmadia Ákos
Kiadja a Vega Csillagászati
Egyesület
Postacím: 8900 Zalaegerszeg,
Berzsenyi u. 8.
Telefon: 70/283-57-52
E-mail: vcse@alpha.dfmk.hu
Honlap: www.vcse.hu
(Webmester: Srágli Attila)