Nagyobb a Tejútrendszer küllője, mint gondolták volna…

Írta: Nagy Zsófia

Tejútrendszerünkről gyűjtött információink révén egyre inkább összeáll közelebbi kozmikus otthonunkról alkotott képünk.

Tejútrendszerünk vázlatosan. A Naprendszer – benne a Föld – helyét az „Earth” (Föld) feliratú hely jelöli ki. A különböző karok neveit is feltüntették (pl. Cygnus-arm: Cygnus-kar). A küllők is jól láthatóan szerepelnek a vázlaton, a léptéket a bal alsó sarokban elhyeleztt szakasz adja, amely tízezer fényévet jelképez. A küllő végének távolsága a centrumtól a mostani új eredmények szerint mintegy 13 500 fényév, így a küllő teljes hossza (az egyik végétől a másikig) mintegy 27 000 fényév.

Mintegy 100 milliárd csillagból álló galaxisunk kb. 150 ezer fényév átmérőjű koronggal rendelkezik, amit ellipszoid alakú (szférikus) többnyire sötét anyagból és gömbhalmazokból álló halo vesz körül. Középpontjában – amelyet a Sagittarius A rádióforrás jelöl ki - valószínűleg egy nagytömegű fekete lyuk található, melynek néhány millió naptömegű anyaga egy 10 csillagászati egységnyi-nyi (1 csillagászati egység (CSE) = 150 millió km) sugarú gömbben helyezkedik el. A Tejútrendszer hat spirál karjában – Sagittarius-, Norma-Crux-, Scutum-, Orion-, Perseus-, Cygnus-karok – a differenciális rotáció jelensége is fellép.

Két, az Egyesült Államok Wisconsin nevű tagállamában dolgozó tudós az Astrophysical Journal Letters című lapba írt, a Tejútrendszer szerkezetének vizsgálatáról szóló cikkben egy viszonylag nagy méretű küllőt feltételeznek a galaxis középpontja felé. A küllőt már az 1980-as években megjósolták, ugyanakkor bizonyos szinten már 2002-ben észlelték, ám sokkal kisebb méretűnek gondolták, mint amit a két tudós – Robert Benjamin (University of Wisconsin-Whitewater) és Ed Churchwell (University of Wisconsin-Madison) - a cikkében ír. A küllő több millió vörös csillagból áll. Hosszát 27 ezer fényévnek írták most megjelent cikkükben. Ez azt jelenti, hogy kb. olyan távolságot kell elképzelnünk, mint amilyen messze a Nap a Tejútrendszer középpontjától – a korotációs zónában, vagyis a spirálkar helyi sebességével azonos sebességgel – kering. A küllőket szokatlan pályákon keringő és egymást állandóan perturbáló csillagok együttes garvitációs hatása hozza létre. Michael Skrutskie – a virginia-i egyetem professzora - szerint az eddigi homály után végre egyre többet tudunk meg galaxisunkról, az előbb említett cikket pl. mérföldkőnek gondolja.

A küllős spirálgalaxisok nem is olyan ritkák az Univerzumban. Egy példa: az NGC 1300 jelű küllős spirálgalaxis a HST felvételén.

Az áttörést jelentő eredmények a NASA Spitzer infravörös űrtávcsövével születtek. Az infravörös tartomány azért érdekes, mert segítségével olyan területekre láthatunk rá, amelyek különben a csillagközi por és gáz abszorpciója miatt rejtve maradtak volna előttünk (optikai távcsöveink előtt). A projekt során 30 millió csillagot vizsgáltak át, hogy galaxisunk belső szerkezetét feltérképezzék. Ezeknek az eredményeknek tükrében úgy gondolják, hogy a küllőben keringő csillagok pályája elliptikus (nagy excentricitással rendelkezik), míg külsőbb – a spirálkarokhoz tartozó – pályák közel körpályák. (Ez persze nem teljesen így van, hiszen a haloban szintén találunk nagy excentricitású pályákat is…)

Churchwell szerint még mindig nem sok ismerettel rendelkezünk a küllőkkel kapcsolatban, annak ellenére, hogy most már nyilvánvaló, hogy saját galaxisunknak is jelentős alkotórészéről van szó. Mindenesetre azt feltételezhetjük, hogy hozzájárulhat annak magyarázatához, hogy miért áramlik az anyag a külsőbb régiókból a centrumhoz közelebbi pályákra. És természetesen abban is, hogy lokális környezetünkről többet is megtudjunk.